Csend. Az első, ahogy felnézek, a tekinteted,

De hirtelen kitisztul a látásom, ahogy felébredek,

Hisz most oly messze vagy, az ég is érted kiált,

Az a tekintet, a hiányod, kínzóan, őrjítően bánt.

Felkiált az ég, rohannak a felhők, menekülnek,

S lassan koppan le egy csepp, elcsendesülnek,

Az ablak homályos, nem mutatja már az eget,

S az eső eltakarja, a nyarat, és meleget.

Türelmetlen vagyok, bárcsak végre ősz lenne,

Vagy bárcsak szívem nem fájna, feledne,

Ne szeressen, és ne adjon kínt, mert őrülten fáj,

Talán nem is érte, hanem értem sír a táj.

Vagy csak a szél kacag rajtam, bánatom gúnyolva,

Nevet, hogy annak a lánynak a szoba a védelme,

S a csillagok, az ég, ahova valójában vágyna,

Kint játszik a szél, koppan az eső, a csend szinte robban,

De én csak fekszem, figyelve, ahogy a szívem újra dobban.