Az éjjel, szokatlan módon, hirtelen ébredtem,

Szél süvített, az ablak rezzent, ahogy kinéztem,

Vad viharként tépődtek a fák, felmorrant az ég,

Sosem láttam, ily borzalmat, gyönyörűséget még.

A felhők ezer árnyalatként, ezüstben kavarogtak,

S elnyomták a sötét eget, a holdat, a csillagokat,

Csak némán néztem, tán féltem megzavarni,

Szerettem volna kint lenni, a vihar részévé válni.

Az álom alattomosan, újra elnyomott,

Reggel felkelve, nem jelezte itt létét más,

Csak az ezer levél a földön, és a pocsolya foltok.

Az utca üres volt, magányos, csendes,

De soha nem feledem, az esti, ordító csendet.